- Na akkor most jöjjön… Kourtney! –nézett fel az énektanár a naplóból, egyenesen rám. Ez volt a rémálmom. Próbáltam halál lazának látszani, de mihelyst elkezdtem énekelni, rögtön kiderült az igazság. Most is, ahogy a teremben csend lett, elkezdett remegni a hangom, és alig tudtam folytatni a dalt. Persze azért bosszantott a dolog. Mikor végeztem, a tanár kifejezéstelen arccal csak annyit mondott: -Jól van.

Az óra pedig folytatódott tovább, a többiek ugyanúgy beszélgettek, mint azelőtt. Én azonban még jó ideig rágódtam ezen. De tulajdonképpen miért is? Hiszen már megszokhattam volna.

Az óra további részében egyszerűen nem vettem részt. Csak akkor tértem magamhoz, amikor körülöttem mindenki pakolászni kezdett. Akkor én is lehajoltam, és felvettem a táskámat az ölembe, hogy belerakjam a könyvem. Közben a pillantásom valamiért a terem másik végére esett, ahol egy kis elszeparált helyen volt a számítógép meg a különféle hangcuccok – és ahonnan most éppen Nick lépett ki.

Szó szerint ledermedtem. Már nagyon régen nem gondoltam rá, próbáltam teljesen kizárni a tudatomból, és eddig nagyon jó úton haladtam. Azt hittem, sőt, reméltem, hogy most csak rosszul látok. De nem, valóban ő volt az, és egyenesen odament az énektanárhoz.

- Na, sikerült elrendezned mindent? –kérdezte a tanár.

- Persze –mondta Nick. –Remélem, most már magamtól is boldogulok. Még egyszer ne haragudj, hogy zavartam az órát.

- Ó, nem zavartad –nevetett a tanár. –Ha máskor is bármire szükséged van, csak szólj.

Ezután elköszöntek, majd amikor Nick megfordult, pont találkozott a tekintetünk. Egyszerűen képtelen voltam elnézni, bár legszívesebben fejvesztve kirohantam volna. Nick halványan elmosolyodott, majd elfordult, és kisietett a teremből. Végig követtem a tekintetemmel, csak akkor eszméltem fel, amikor Rita oldalba bökött.

- Gyere már, kicsöngettek!

- Ja persze… Megyek –hadartam, és gyorsan felálltam, és a vállamra vettem a táskát. Mikor kiegyenesedtem, találkozott a tekintetem az énektanáréval, aki úgy tűnt, már néz egy ideje, ráadásul olyan különösen, elgondolkozón, vagy nem is tudom. Ez már több volt a soknál, felkaptam a kabátomat is, és leszegett fejjel kisiettem a teremből. Felkavaró volt belegondolnom, hogy Nick egész órán ott volt, hallotta, amikor a többiek ott „veszekednek” velem, hogy menjek ki zongorázni, hogy hallotta, amikor Betty bekiabált valami hülyeséget, aztán meg azt, hogy „Kourtney mondta!”, hogy hallott engem énekelni…

- Láttad azt a sapkás csávót órán? –kérdezte Rita, amikor leértünk német órára. –Szerinted ki lehetett az?

- Én nem tudom, de elég bénán nézett ki! –kiabált oda az egyik fiú.

- Most miért? –kérdezte az egyik lány. –Csak az volt a furcsa, hogy úgy hirtelen felbukkant a semmiből…

Ezután ezen kezdtek el poénkodni. Oda sem figyeltem rájuk. Újra meg újra lejátszottam magamban az énekórát, és Nick arcát, ahogy rám nézett – és egyre jobban elszégyelltem magam. Csak azt tudtam, hogy ha egy mód van rá, nem akarok soha többet Nick szeme elé kerülni.

A találkozásra azonban bosszantóan hamar sor került.

Folytatás:

Suli után, miközben a buszmegálló felé tartottam, gondoltam, beugrok az éjjelnappaliba, és veszek valami csokit. Szerencsére nem is voltak bent sokan, így akadálytalanul eljutottam az édességes polchoz, ahol miután figyelmesen végigböngésztem a kínálatot, leemeltem a polcról egy KitKat-et. Majd indulni akartam, de mihelyst megfordultam, szembe találtam magam Nickkel, aki épp akkor bukkant fel a másik sorból.

- Nahát… Szia –köszönt mosolyogva. Ez így csak még rosszabb volt, szinte már beleképzeltem a mosolya mögé a gúnyolódást, tudtam, biztos voltam benne, hogy megvan rólam a véleménye…

- Vége van mára a sulinak? –kérdezte. Tessék, most meg úgy beszél velem, mintha 6 éves lennék!

- Igen, hála az égnek –feleltem, csak azért is. Nick látszólag nem vette a lapot.

- Nehéz napod volt?

- Ahogy vesszük –vontam vállat. Próbáltam lazának látszani, de tudtam, úgyis észre fogja venni, hogy valami nincs rendben. Vagy már észre is vette…

- Hát, legalább én is megláttam, hova jársz –mosolygott. –Mondanom sem kell, meglepődtem.

- Miért?

- Hát mert nem tudtam, hogy oda jársz. Szóval amikor ének órán csak hallom, hogy téged szólítanak… Alig vártam, hogy kijöjjek onnan, de azért, mondom, az elég furcsa lenne, ha az óra közepén csak úgy felbukkannék –nevetett. Erre még én is elmosolyodtam, de közben szüntelen kerestem az árulkodó jeleket, amik arra utalnának, hogy csak ugrat engem. De Nick végig nyíltan a szemembe nézett, úgyhogy a végén már én szégyelltem magam.

- Amúgy már akkor is szívesen beszéltem volna veled, csak közbejött valami –folytatta. –De reméltem, hogy minél hamarabb találkozunk. Tudod, én mint szakember, azt kell mondjam, hogy nagyon szép hangod van.

Egy pillanatig fel se fogtam, mit mondott. Jó, persze, mondták már ezt nekem – de azok „csak” osztálytársak voltak. Hiteles forrásból még nem hallottam szinte egyetlen megerősítő szót sem. Most pedig, tessék, eljött ez a pillanat is, egy kis boltban. Szabályosan meghatódtam, legszívesebben megöleltem volna Nicket. De nem tettem, mert féltem, hogy akkor talán még hülyébbnek nézne.

- Hát, köszönöm –feleltem helyette, olyan higgadtan, ahogy csak tudtam. Egy pillanatig egymás szemébe néztünk, aztán elfordítottam a fejem. –Hát nekem most mennem kell –azzal kikerültem, és elindultam a pénztár felé, fizettem, ám amikor már majdnem az ajtónál voltam, Nick utánam szaladt.

- Várj!

Kelletlenül megálltam, de nem fordultam hátra. Hallottam, hogy Nick odafut hozzám, majd megpillantottam a felém nyújtott kezét, benne pedig egy kis papír fecnit. Értetlenkedve néztem rá Nickre, egy pillanatra még a zavaromról is elfeledkeztem.

- Vedd el –mondta Nick. –És majd ha… Esetleg meggondolnád magad, akkor…

Elharapta a mondatot, és csak zavartan elmosolyodott. Most már kissé bizalmatlanul fürkésztem az arcát. Ő azonban olyan őszinte, tiszta és mély tekintettel nézett, amitől ismét zavarba jöttem. Gyorsan elvettem tőle a cetlit, közben vigyázva, nehogy véletlenül hozzáérjek a kezéhez. Majd rá se nézve, kinyitottam az ajtót és kisiettem az utcára. Egy ideig ráérősen baktattam, majd amikor már biztosra vettem, hogy nem lát, futásnak eredtem, és meg sem álltam a buszmegállóig.

Folytatás:

A szobámban feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Odakint már sötétedett, de nem vettem a fáradságot, hogy felkapcsoljam a villanyt. Az egyetlen fényforrás az ágyam végében lévő TV volt, ami épp egy zenecsatornára volt kapcsolva. Máskor szívesen hallgattam, de most valahogy még idegesített is egy kicsit. Felkaptam a távirányítót, és levettem a hangerőt, majd hasra fordultam az ágyon, fejemet az egyik díszpárnába fúrtam.

Mostanában nagyon különösen voltam. Nem, talán inkább… furcsán. Valahogy ismét nem találtam a helyem. Bár kívülálló talán észre sem vehette, hiszen ugyanúgy beszélgettem mindenkivel, nevetgéltem, tanultam – de sokszor elkalandoztak a gondolataim. Legtöbbször a múlt jutott eszembe, de ilyenkor, ha Nickre gondoltam – pontosabban az éneklésére – valahogy megnyugodtam. Ráadásul Nick legutóbbi felbukkanása ismét felforgatta az életem. Főleg azért, mert – nem tudom, mi köze van a kettőnek egymáshoz – rájöttem, hogy bár eddig úgy tűnt, túltettem magam a múlton, most megbizonyosodott, hogy nagyon nem, sőt. Annyira szerettem volna, ha valahogy tovább tudok lépni, és újra normális életet élhetnék. De perpillanat fogalmam sem volt, mi lehetne a megoldás.

Sóhajtottam egyet, és vágtam egy 180°os fordulatot az ágyon, így alig egy méterre került az arcom a TV képernyőjétől. Úgy bámultam a néma készülékre, miközben nem is figyeltem rá. A gondolataim ismét elkalandoztak, olyannyira, hogy észre se vettem, és elaludtam.

Álmomban a régi iskolámban voltam, és mindenki rajtam nevetett. Én ott álltam egyedül fent a korláton, odalent pedig a tömeg zúgott, hogy úgysem merek leugrani, és csak kacagtak. Én bizonygattam, hogy nem akarok leugrani, és félek, mire gúnyos moraj futott végig rajtuk, és tapsolni kezdtek, miközben azt kiabálták: „Gyáva! Gyáva!” Elkezdtem sírni, mert annyira szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy nem vagyok gyáva, de ugyanakkor eszembe sem volt leugrani a korlátról. Elkeseredettségemben azonban már nem érdekelt semmi – behunytam a szemem, és előrelendültem. Ekkor azonban valaki megfogott hátulról és visszarántott. Könnyeimen át levegő után kapkodva alig láttam a megmentőm arcát. Amit azonban tisztán ki tudtam venni, az a két apró, csillogó fülbevaló és egy fekete fullcap volt…

- Ne félj –mondta, a hangja nagyon kellemes, megnyugtató volt. –Én segítek neked.

Még jobban potyogni kezdtek a könnyeim. A tömeg egyre jobban elhalkult, ő pedig nagyon komolyan, de ugyanakkor lágyan nézett a szemembe, ezzel is tudatva, hogy mellettem van…

Hirtelen felkeltem, és akkor döbbentem rá, hogy tényleg sírok. Gyorsan felültem, és letöröltem a könnyeimet. Közben őrülten vert a szívem, képtelen voltam megnyugodni. Az álom önmagában felkavart, de a pár másodpercnyi „sokk” után az izgatottság kerekedett felül rajtam. Csak kuporogtam az ágyam szélén a falnak dőlve, tekintetemet izgatottan járattam körbe a szobán. Akárhányszor visszagondoltam az álomra, most már pontosan tudtam Nick szerepelt benne. Ettől a felismeréstől még jobban beindult a szívem. Csak pár másodpercnyit haboztam, aztán felpattantam, odasiettem a székem támláján lévő kabátomhoz. Gyorsan elkezdtem átkutatni a zsebeit, míg végül megtaláltam, amit kerestem. A szívem most már olyan erősen vert, hogy félő volt, széttöri a bordáimat. Visszaültem az ágyamra, vettem egy nagy levegőt, és remegő kézzel szétbontogattam a kis papírt.

Amikor elolvastam, komolyan félő volt, hogy szívrohamot kapok. a papír maga Nick névjegye volt, azonban az alsó, üres kis részre odaírta a saját kézírásával:

„A szokott helyen – bármikor.”

Hideg szél csapott az arcomba, amikor hétfőn utolsó óra után kiléptem az iskola ajtaján. Egész nap fel-le liftezett a gyomrom, viszont, mióta megszólalt a nap végét jelző csengő, diónyira – ha nem kisebbre – zsugorodott össze, a szívem pedig eszeveszett tempóban pumpálta a vért az ereimbe. Felnéztem az égre, ahol egyre jobban gyülekeztek a sötétszürke felhők. Sóhajtottam egyet és elindultam a zeneiskola irányába.

Hiába gondolkoztam egész délelőtt azon, mit fogok mondani Nick-nek, még mindig fogalmam sem volt róla. Minden egyes lépésnél egyre hülyébbnek és hülyébbnek éreztem magam. Az is megfordult a fejemben, hogy el sem megyek – de a lábaim mintha önálló életet éltek volna, csak vittek előre.

Túl hamar odaértem, a lábaim pedig már annyira remegtek, hogy a lépcsőn is alig bírtam felmenni. Még szerencse, hogy éppen nem járt arra senki. Különben még rám fogták volna, hogy a bolondokházából szabadultam.

Az agyam már szinte teljesen felhagyott a normális gondolkodással, amikor az ajtóhoz értem. Legalább tízszer elolvastam az ajtóra kirakott táblát, mielőtt bekopogtam – majd óvatosan lenyomtam a kilincset.

Az ajtó zárva volt.

Beletelt pár másodpercbe, mire az agyam befogadta ezt az információt. Akkor pedig az izgatottság helyét átvette a mérhetetlen csalódottság. Zárva van… Szóval nincs itt. Feleslegesen jöttem ide. Lehet, valamit elértettem?

Aztán lassan derengeni kezdet. Hát persze… Biztosan csak megsajnált, és kedves akart velem lenni, de tulajdonképpen nem gondolta komolyan. Csak nekem is jött az az álom, és túlságosan belelovalltam magam az egészbe.

Éreztem, hogy könnyek szúrják a szemem. Összeszorított szájjal megfordultam, és a lépcső felé indultam, amikor...

Folytatás:

- Kourtney!

Sebesen pördültem meg a tengelyem körül. A folyosó vége felől Nick közeledett felém.

- Azt hittem, nem vagy itt –mondtam, és akaratlanul is kissé szemrehányóra sikeredett a hangom.

- Ne haragudj –mentegetőzött. –De ki kellett ugranom oda, ahová a király is egyedül jár.

Egy perc alatt olyan vörös lettem, mint egy postaláda.

- Persze… Semmi baj… Nem azért mondtam… -hebegtem össze-vissza, majd inkább elhallgattam, és lesütöttem a szemem.

- Szóval elolvastad? –kérdezte halkan. Bólintottam, de továbbra sem néztem rá.

- És fogadok, azt hitted, hogy csak a levegőbe beszéltem, ugye? –finoman felnevetett. Rámeredtem, ami nagy hiba volt, hiszen azzal, hogy belenéztem a szemébe, rájöttem, ilyen őszinte, tiszta, nyílt tekintetű embert még nem láttam. Hogy is feltételezhettem róla ilyet? Úgyhogy nem feleltem, csak halkan motyogtam valamit.

- Rendben –sóhajtott megadóan. Megigazította a sapkáját, majd intett nekem. –Gyere be!

Kinyitotta az ajtót, és beengedett maga előtt. Kissé szégyenlősen léptem be. Nick bezárta az ajtót, majd leült a zongoraszékre. Kihúzott az asztal alól egy másik széket, és intett, hogy üljek le.

- Oké –csapta össze a két kezét, amikor helyet foglaltam. –Szóval, miért is jöttél vissza hozzám? És, félre ne érts, nem kell beavatnod a bizalmadba –tette hozzá, az arckifejezésemet látva. Nyeltem egyet, és idegesen pislogtam le a kezemre.

- Hát… Hát én… Nem tudom megmagyarázni –vallottam be. –Egyszerűen csak… Szeretném, ha…

Elhallgattam.

- Ha? –kérdezte. –Mit szeretnél?

Óvatosan rápillantottam, majd megráztam a fejem.

- Nem érdekes.

- Hát, ha így gondolod –hagyta rám. –Akkor talán beszéljünk arról, hogy én egy énektanár vagyok, te pedig tudsz énekelni.

Most teljesen rá néztem. Nick pislogás nélkül nézett vissza rám.

- Szóval, mindent latba véve, nagyon úgy fest a dolog, hogy a tanítványom leszel –mosolygott. Már majdnem visszamosolyogtam, amikor eszembe jutott valami.

- Nem hiszem.

- Miért nem? –ráncolta a homlokát.

- Hát, tudod… A múltkor téged kértelek meg, hogy szólj az igazgatónak, hogy szeretnék kiiratkozni innen.

Nick egy pillanatig összevont szemöldökkel nézett rám, majd halványan elmosolyodott.

- Ne aggódj. Mint már mondtam, a tanítványom leszel, illetve már az is vagy.

- De hát…

- És nyugi, erről tud az igazgató is.

Gyanakvó szemmel méregettem.

- Nem szóltál neki a múltkor?

- Fogalmazhatunk úgy is. De a részleteket most még nem árulom el –mosolygott, majd csettintett egyet. –Akkor, hozzáláthatunk a munkához?

- Felőlem –mondta, bár még mindig kicsit bizalmatlanul méregettem. –És akkor most tanár úrnak kell majd szólítanom téged?

Erre Nick csak elnevette magát.

- Ha neked úgy kényelmesebb…